Kosárkó Brigitta:

Hitetlenül ültem a szobámban, mégis valamit remélve,

szívemben sebekkel, egyre csak gyötörve.

Nem is tudtam már akkor, hogy mire várok még,

ennyi idő után, bolond, aki remél…

Csak egy szempár kellett volna, csak egy ártatlan kis szó,

 mi nem is lenne kedves, csak éppen vigasztaló,

mert hangját hallhattam volna…

Minek is mondom, hisz nála elmúlt már rég,

egy üres foltot őriz a szívem, de miért?

Felednem kéne, mert várhat rám más, felednem kéne,

mert ő sem tett mást. Ő érte el azt,

hogy szívem már nem a régi,

lelkem széttört szívemmel könnyezve nézi.

Menj tovább, menj ha így érzed,

vidd magaddal ezt a kínt is, vidd el messzire.

Ne azt sajnáld, ami elmúlt, hanem azt ami lehetett volna,

de nem volt. Mégis ez szerelem volt, mit feledni kell,

mert nem jön vissza már. Egy szerelem, mit én éreztem,

s most gyötör a hiánya, mert elvesztettem, s fáj,

hogy elvesztem én is, elsodortak az emlékek…

Némán, tehetetlenül álltam a szobámban.

Éreztem lassan minden remény elszáll.

A hangod, az illatod, az érintéseid.

Feledésbe merülnek. Nem! Ezt te sose fogod látni.

A szemem könnybe lábad néha, de én ennek csak örülök.

Ez annak a jele, hogy egyszer boldog voltam…veled…

Mikor még gyerekesen szerelmesen vártalak,

mint aki nem létezne nélküled. Sok mindent nem tudsz még…

De egy valamit biztosan: tiszta szívből szeretlek!

És van amit én nem tudok… Miért hagytál el, ha te is szerettél engem?